A 17. és a 19. század közt viharos történelmi háttér mellett, majd kétszáz év alatt kialakult a tradicionális pezsgőkészítés módszere Champagne-ban. Az ital egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Királyok, katonai vezetők, és az arisztokrácia krémje, amikor csak tehette champagne-nyal koccintott.
Bár a felhasznált szőlőfajták és a technológia alapelemei nagyrészt megegyeztek a ma is használt módszerekkel az ital mégis jelentős különbséget mutatott a ma ismert és oly nagyra becsült utódjához képest. Míg ma az éves szinten nagyságrendileg 200 millió palackos termelés 80%-a brut kategóriába esik, tehát a dosage tartalma 8-12g/l közt mozog, addig a 19. század jelentős hányadában a champagne-ok édesek, nem is akármennyire édesek voltak. Attól függően, hogy a világ mely piacára készültek 100-300g/l cukortartalommal rendelkeztek. Ez ma szinte elképzelhetetlen, vagy mégsem?
A 19. század derekáig a világ nagy részén valószínűtlennek tűnhetett, hogy 8-10g/l vagy akár az alatti dosage-zsal készüljenek a pezsgők. Az italt jellemzően desszertek mellé vagy egyenesen desszertként fogyasztották, mígnem az évszázad derekán a Perrier-Jouet Champagne-ház hozzáadott cukor nélkül készített pezsgőt. A fogadtatás korántsem volt pozitív. Korabeli kritikusok egész egyszerűen brutálisnak nevezték az italt, ezzel megalkotva egy későbbi szárazsági kategóriát. Valami mégis elindult, alig egy generációval később özvegy Pommery 1874-ben elkészítette az első Brut Champagne-t. Ettől a pillanattól kezdve a mérsékelt dosage-zsal rendelkező, harmonikus ital újabb mérföldkőhöz érkezett, ahonnan világhódító útjára indult.
A Champagne túlélt századfordulókat, a filoxéravész pusztítását és két világháborút maga mögött hagyva népszerűsége és presztízse töretlenül ívelt felfelé. Cukortartalma az utóbbi nagyságrendileg 5-10 évet leszámítva nem igen változott, csupán cizellálódtak a szárazsági kategóriák. A világ egyik legelegánsabbjaként számon tartott ital, melynek ma 80%-a brut kategóriába tartozik, milliók poharát tölti meg évről évre. Ezzel koccintunk az üzleti sikereinkre, ezzel kérjük meg szerelmünk kezét, ezt kortyolva mondunk igent, ezzel gratulálunk gyerekeink diplomájához, vagy egyszerűen csak ezzel ünnepeljük az életet egy pezsgős reggeli mellett. Megannyi alkalom, de egy közös, a champagne eleganciája mindet ünnepé varázsolja.
Az utóbbi években azonban egyre több nagy ház szortimentjében jelennek meg az úgynevezett party Champagne-ok. Ezeknek az italoknak rendre 40g/l feletti a dosage tartalma és általában körül lengi őket egyfajta vattacukor hangulat. Éles különbséget képezve az ünnep és a party között.
Vajon mit szólna Madame Pommery vagy akár Rose Adelaïde Jouët ezekhez az olykor rózsaszín diszkógömbbe csomagolt, jéggel szervírozott, medence szélén műanyag pohárból iszogatott champagne-okhoz?
Talán okkal merül fel a kérdés, hogy szükséges-e a felmerülő igényeket azzal legitimálni, hogy a kielégítjük őket? Biztosak vagyunk abban, hogy rövidtávú, tisztán üzleti érdekek miatt jó döntés az italok királynőjéből egy csitrit csinálnunk?
Könnyen lehet, hogy ezen italok cukortartalma közelebb áll a 19. századi elődjeihez, azonban hangulatuk és üzenetük teljesen más. Ezek az italok, bár termelőik minden esetben kínosan ügyelnek arra, hogy kihangsúlyozzák, valódi Champagne-okról van szó, (bár ne hangsúlyoznák, talán könnyebb lenne elfogadnunk létezésüket) teljesen más mondanivalóval bírnak, mint nővéreik.
Egy valódi champagne cukortartalomtól függetlenül minden esetben nagybetűs NŐ, egy dáma. Akkor is az, ha a parfümje virágosabb, hízelgőbb, és akkor is, ha korából fakadóan érettebb, visszafogottabb. Soha nem gyors örömökre törekszik. Nem csapong, nem viháncol. Ha csak egyetlen estét töltünk el a társaságában, akkor is emlékezni fogunk rá. Megteremti maga körül a csodát.
A vattacukor és égszínkék palackba zárt italok távol állnak attól a finom, kecses, mégis minden pillanatban komoly és fenséges italtól, amiért a champagne-t úgy szeretjük, és annyira tiszteljük. Távol attól a hangulattól, ami egy champagne presztízsét minden más buborék fölé helyezi. Ezek a fiatal csitrik nem akarnak lenyűgözni, nem akarják emlékezetessé tenni magukat. Áttáncolnak az éjszakán, majd feledésbe merülnek.
Biztosak vagyunk benne, hogy a Champagne nevet, a nagy házak nevét a feledhetőséggel szeretnénk összekötni? Egy medence partján töltött forró nyári napon, műanyag pohárból szürcsölt, jéggel szervírozott gyorsan tovatűnő mosollyá degradálnánk évszázadok munkáját?
A fogyasztókban gyakran merülnek föl igények. Megannyi formájú és árnyalatú igény. A termelő felelőssége az, hogy az igények kiszolgálójává válik, vagy a fogyasztók értékrendjének formálójává. Az üzleti érdekek mellett kell, hogy legyen más. Ott kell lennie a tiszteletnek és az alázatnak egy olyan csodálatos ital iránt, mint a Champagne, és ott kell lennie a tiszteletnek őseik, mindannyiunk ősei felé, akik ezt évszázadok munkája során megalkották.
A címben szereplő kérdésre a fentiekben szubjektív válasszal szolgáltam. A döntés, hogy a választás kapujában melyik palackot emeli le a pezsgőhűtő polcáról mindenkinek sajátja. Magam részéről biztosan azt választom, amelyik egy kedd estéből is nagybetűs Ünnepet varázsol.
